BULGÁRIÁBA WARTBURGGAL
Rójuk a kilométereket a határig
Egyél kekszet! Az Olt völgyében haladunk tovább. Az út festői! El is feledem, hogy vezetek, semmi fáradságot nem érzek, teljesen átszellemülök.
Minden szónál beszédesebben bizonyít az a néhány jobb-rosszabb kép, amit az Olt völgyében készítettem. Nagyon romantikus...
Egy kisvároshoz érünk: Calimanestibe. Olyasféle, mint Harkányfürdő. Vize kénsavas és elsősorban a vesebántalmakban szenvedő betegeket utalják be ide. Itt kúrálta magát a képen látható erdélyi magyar asztalos is, aki meglehetősen szomorú képet festett az erdélyi magyarok helyzetéről.
A pravoszláv templomban éppen szertartás folyt, bementünk. Két civil egymással szembefordulva énekelt (talán a kántorok), a hívők pedig miután megvásárolták és meggyújtották a gyertyáikat, bekopogtak a paphoz kézcsókra. És állandóan jöttek, nem sok nyugalmat hagyva a papjuknak. Sajnos elbeszélgettük kicsit az időt az asztalossal, és tovább kell sietnünk...
Rimnicu Vilcea-nál térünk el Pitesti felé. Hamarosan egy igen meredek, hajtűkanyarokkal teletűzdelt, nyaktörő út következik. Ilyenkor csődöt mond a szabadonfutó! A nyaktörő mutatvány nagyobbfokú átélését segíti egy nemrég felfordult személy- és egy tehergépkocsi roncsainak a látványa.
Pitestiben tankoltunk 15 liter szuperbenzin-keveréket 33.50 lejért. Errefelé szegényes, pléhtetős házak sorakoznak egymás mellett, de - mint látom - a gazdáik sem pusztulnak bele a munkába! Bár ma munkanap volna és délelőtt, mégis meglepően sokan kint ülnek a házuk előtti padokon és trécselnek. (Persze nem nyugdíjas korban levő agyafiakról beszélek!)
Még dél sem volt, és már be is értünk Bukarestbe. Kilenc éve voltam itt utoljára, azóta igen komolyan fejlődött ez a város. Bizonyos vonatkozásban, tájékozódás szempontjából, itt következett az egész utazás legmelegebb része, mert elkövettem azt a badarságot, hogy térkép nélkül, csupán a kérdezősködésre támaszkodva akartam átvágni a városon. Nem ment. Egyszer-másszor forgalmi dugót is képeztem azzal, hogy meg-megálltam érdeklődni előbb magyarul, aztán németül, de az is előfordult, hogy mindkét nyelven csődöt mondtam. És mindez úgy történt, hogy a hatalmas forgalomban megálltam az út szélén, lehúztam az ablakot, és megszólítottam egy-egy legmegbízhatóbbnak látszó járókelőt. Úgy látszik, a román sofőröknél nincsen divatban az ún. magyar csipisz, amit karlendítéssel fejeznek ki, mert ilyet nem láttam a mögöttem megszorult vezetőknél. Igen kellemetlen helyzetemből mentett ki a magyar követség sofőrje, aki látva bizonytalanságaimat, rendszámomat felismerve felajánlotta a segítséget, kivezetett a városból.
60 kilométeres sebességgel cikáztam utána az óriási forgalomban, ami annál kellemetlenebb volt, mert egy motoros abszolút szabálytalanul és szemtelenül hol jobbról, hol pedig balról tépett elém, és több alkalommal is majdhogy elvesztettem a Volgámat.
A külvárosban kalauzom szívességét megköszönve elbúcsúztunk, mi pedig megnéztük a kirakatokat, benéztünk a déli órák ellenére zsúfolt, hatalmas moziba, majd folytattuk utunkat a határállomás felé.
Giurgiu határállomásnál 4215 kilométerszámlálónál a 15 liter szuperbenzines keverékért mindössze 29 lejt kellett fizetni. Ki tudja, hogy van ezeknél? Tehát a határtól 669 kilométert tettünk meg, míg június 19-én, hétfőn délután 15 óra 20 perckor átléptük Bulgária határát! Beváltunk néhány levát, kapunk egy autókölcsönző árjegyzéket, és a román és bolgár határőrök tisztelgése mellett átmegyünk a hosszú Duna-hídon Bulgária földjére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése